A
kutyakiképzés nem kötelesség, hanem jó modor kérdése.
Kitűnő szabadidőtöltés, jó levegőn végzett
intenzív testmozgás, sok esetben pedig még konkrét haszna is lehet. De nem
utolsósorban - mert a társadalmi megítélésben ez a döntő - a másokkal
szembeni tisztelet és tapintat kifejezése is.
A képzett kutyával "lehet beszélni", az
emberek között - a lakókörnyezetben, az utcán, a társaságban - tud
viselkedni: sem a gazdájának, sem másoknak nem okoz galibát.
Bárhol járunk vele, kellemes kísérő és ha
bajba kerülnénk, erős és megbízható barát.
Nincs visszatetszőbb és nevetségesebb, mint a gazdáját terrorizáló,
a pórázon vonszolódó, hangoskodó, sajtkukac kutya.
Számomra ennél csak egy látvány ellenszenvesebb: a mindenkinek nekiugró,
félőrült, acsarkodó, fogait csattogtató (én tudom: jobb sorsra érdemes!)
kutya gazdájának öntelt arckifejezése, amint gőgös fensőbbséggel végigsöpör
tekintetével az elhúzódó járókelőkön: - Ide nézzetek! Micsoda kutyám van!
Szegénynek eszébe sem jut, hogy csak a saját nevére kiállított rossz
bizonyítványt fitogtatja.
(dr.Kováts Zsolt Kutyaiskola)
Eiko: 10 hónapos koromtól kutyakiképzésre
jártunk. Az apportfa itt lett a kedvencem. Jelenleg segítő feladatokra
használom apportírozási tudásom.
... szóval, bármit odaviszek a gazdinak.
A csibészelés szépségeit is ismerem, de arról sajnos a
kiképzésen nem készültek képek.
